Timár László polgármester vezetésével 20 fős delegáció utazott május 23-án Erdélybe, Méra testvértelepülés vezetésének meghivására, a „Mérai napok” ünneplésére.
Felejthetetlen 3 napot töltöttünk a festői szépségü hegyes, dombos faluban, a vendégeket szerető, egyszerü, emberségük, néphagyományuk, kulturájuk és bizony nem utolsó sorban magyarságuk legmagasább fokát müvelő méraiakkal.
Utunk a magyar rónán, a Hortobágyi pusztán keresztül vezetett, csodálhattuk az állat és növényvilágot, felidéztük Petőfi szép verseit.
A határt átlépve a sikságot lankás dombok, majd kisebb hegyek váltották fel, de első megállónknál a „Király-hágón” már elébünk tárultak az Erdélyi-középhegység magas csucsai. Utunkat végigkisérték a kanyargó, rohanó folyók: Tisza, Sebes-Körös, Szamos
Mérára este ½-8-ra érkeztünk. Már vártak bennünket! Körbeállták buszunkat és az ismerősök ölelésétől, a még ismeretlenek kézfogásán, mosolyán keresztül beinvitálták a tarnamérai csoportot egy muzeumba, ahol elfogyasztottuk az első vacsoránkat. Ez a muzeum méltán a méraiak büszkesége: ugynevezett bivalymuzeum, ahol bemutatják 1910-es évektől a bivaly tenyésztését, tartását, ami biztositotta a méraiak megélhetését.
A pohárköszöntőre a bivaly csengője adta meg az alaphangot, szeretettel köszöntött bennünket Varga György a falu Vezetője és Timár László polgármesterünk is szeretettel köszöntötte az erdélyieket, tolmácsolta az itthon maradtak üdvözletét.
Mondani sem kell, hogy a jó mérai pálinka, a közös együttlét és a finom étkek meghozták a hangulatot, nótázás, beszélgetés közepette tértünk nyugovóra
Mindenkit Családoknál helyeztek el, ahol még tovább folytatódott az ismerkedés, a találkozás öröme.
Szombati napon – 24-én kezdődött az igazi ünneplés: a Mérai napok. Reggel istentiszteleten vettünk részt a kalotaszegi református templomban.
A templom gyönyörüen feldiszitett kalotaszegi motivumokkal készült textiliákkal, faragott szószékkel, padokkal.
A mise után kezdetét vette a vásári forgatag: végig a főut mentén saját kezüleg készitett portékájukat árulták a méraiak, fafaragások, gyöngyfüzérek,kalotaszegi babák, tárgyak. De volt kemencében, hagyományos módon sütött házikenyér, juhsajt, és étel, ital.
Lejöttek a hegyről a birkákat legeltető és nyájaikat terelő pásztorok, szűrbe öltözve, régi pásztordalokat énekelve. Ezen a napon zajlik a juhtej-mérés, aminek alapján eldől, hogy ki mennyi tejet tud kifejni és ez alapján állapitják meg a „fübért” a pásztor járandóságát. A juhászok a falu közepén kanásztáncot járnak, közben a falu lakossága vizzel locsolja le őket, hogy a tejtermés bőséges legyen.
Ugyancsak a falu főutcájára vonultatják fel a bivalyokat, fényes szőrükön még a nap sugarai is megtörtek / mint kiederült a „kópé székely” étolajjal kente be a bivaly szőrét, bizony ragyo-gott is, mint az a bizonyos salamon…./
Közben a Faluházban felállitott csürben néptáncosok, népdalosok mutatkoztak be, mondhatni müvészi szinten. Egyébként, valóban a mérai táncegyüttes járja a világot a kalotaszegi néptánc hagyományok bemutatásával.
A szabadtéren kondérokban főtt a pörkölt készült az ebéd és ott előttünk sütötték az édes illatu kürtőskalácsot. Mondani sem kell, hogy bizony délre megéheztünk és nagyon jó étvággyal fogyasztottuk el a finom ebédet. Délután egy kis sziesztaként filmbemutatón vettünk részt, ahol 1920-as évektől-tól mutatták be a mérai népszokásokat, néptáncokat. Az első sorban ülő Jolika Néni / 83 éves/ boldogan kiálltott fel: „ Az ott én vagyok!” és
korát meghazudtolva mutatott be egy pár tánclépést.
Mondhatjuk, hogy a nap csúcspontja a falutól a 6-7 km-re a hegyekbe felvezető rázós, göröngyös uton a bivalycsorda este 6 órai fejéséhez megtett út volt.
Közlekedési eszközünk egy „évszázados” szekér volt, két oldala és az alja egy-egy deszkadarab, ülőszék gyanánt pedig egy keskeny palló a kocsin átvetve.
Jajgatva, nevetve, fohászkodva tettük meg az első métereket, össze és szétrázódott a tarnamérai csapat, egymásba kapaszkodva próbáltuk a kalandos utat tulélni.
De bizonyára a gyöngyörü látvány : a dombok, hegyek, hajlatok, völgyek, a növény-világ rabul ejtett mindannyiunkat és már nem is nagyon figyeltünk a kényelmetlen és veszélyes szekerezésre. De megkönnyebbültünk amikor Csaba vezérünk / no nem a hunok vezire!/ a kocsis megállitotta a 2 táltos-paripáját és leszállitott bennünket a szekérről.
Gyönyörü szép idő volt, a nap vakitott, még a Gyulai havasok magas csucsát is látni „véltük”
A látotakkal nem lehetett eltelni! De ujabb csodára kellett felfigyelnünk: kolompszó hallattszott, ami egyre erősödött és egyszer csak az erdő tisztásaiból előtűntek a bivalyok, jöttek, vágtattak gazdáikhoz, hogy megszabaditsák őket az édes tehertől, a finom, tejtől. Mindenik bivaly tudta, hogy hol várja a gazdája, bőgve, rohanva szaladtak a lejtőn, be a gallyakból összetákolt akolba. És bizony a gazda előtt sorban állva, megvárták, amig sorra kerülnek és lefejik a tejet. Közben visszhangzott a falusiak éneke, átkiabáltak egyik akolból a másikba, egymást kikarakirozva, nők a férfiaknak „tehetőségét” firtatva.
Este tovább folytatódott a mulatozás, de bizony a tarnaméraiak közül csak a fiatalabbaknak birta a lába: együtt táncoltak, daloltak a méraiakkal.
Másnap szóbeszéd volt a faluban, az alpolgármester-hölgyünket tisztességesen megforgatták, körbetáncolták, de azt is mondták, hogy „kemény jánycseléd, kiállta a próbát!” Mi idősebbjei” a birkagyapju takaró alatt pihentettük a sok járkálástól és a „sétakocsikázástól” elgyötört testünket.
Utolsó nap délelőttjén is volt istentisztelet. A mérai lányok, asszonyok ilyenkor a kalotaszegi népviseletbe öltözve mennek a templomba.
Mi 4 tarnamérai „jány” megkértük a háziakat, hogy öltöztessenek be bennünket népviseleti ruhában. Ezt szivesen megtették, az öltözködés majd egy órát tartott, az utolsó ruhadarab és a szintes pruszlikat ugy megszoritották rajtunk, hogy levegőt alig tudtunk venni.
Nyakunkra tekert gyöngysorral már szinte levegőhöz sem juttottunk. A népviseleti ruha irányitotta lépteinket / nem mi magunk/ és bementünk a templomba.
Első sorban ültünk le. Jöttek be a tarnamérai férfiak, és bizony egyik sem ismert fel bennünket, sőt: amikor az egyik férjnek szóltak, hogy „nézd már meg a feleséged” – „ a, az nem az én feleségem!”
A viccet félre téve azonban elmondhatjuk, hogy a református pap prédikációját Tarnaméra községben is hirdethetné, szavai egyszerüek, érthetőek voltak, az emberekhez szóltak arról, hogy mennyire fontos lenne az összetartozás, a szeretet, a hagyomány tisztelete, szemben az anyagias,már-már könyörtelen világgal.
Miután mindenki a Családjánál megebédelt, mondhatni könnyes bucsut vettünk egymástól. Az uton hazafelé gyorsabban telt el, az élmények megbeszélésével, itókázással, nótázással, amitől egy-két lakosunk jó be is rekedt.
Berekesztem mondandóm is, találkozunk az erdélyi méraiakkal a Tarnamérai falunapon: Július 19-én.
Kovács Györgyné
jegyző
